12. fejezet - Egyedül maradsz a farkaddal!

12. fejezet

Egyedül maradsz a farkaddal!

Mindig úgy gondoltam, hogy lesz egy férjem, később gyerekeket szülök neki. De az soha nem fordult meg a fejemben, hogy terhes leszek, egyedülállóként, egy focistától, aki kedvel, de nem szerelmes belém. Nem ez volt az álmom. Ezt pedig most fogtam fel, mikor kézen fogva sétáltunk a bárszékekhez, Dáviddal. Mosolyogtam, kedves voltam, reménykedtem, mégsem tudtam mibe kapaszkodni. Tisztában voltam vele, ha holnap elmegyünk innen, vége lesz. Nem azért, mert ő nem fog keresni, hanem mert én nem tehetem magam tönkre. A pár nappal ezelőtti elhatározásom, miszerint megszerzem ezt a férfit, elillant. Nem akarhatok olyan embert, akinek nem kellek, mert bármennyire éhezem Dávid minden figyelmére, nem kell, ha már valami emberit kicsikarok belőle, az a gyerekével kapcsolatos legyen…

Merengésemből az újabb csattanás ébresztett fel, hiszen a férfi elé újabb feles került, nem is tudom már hányadik. Töménytelen mennyiséget ivott meg, míg csak bámultam rá. Nem mintha érdekelt volna, de terhesen nem én akarok az a személy lenni, aki egy részeg palit pesztrál. Főleg, hogy nem ismertem annyira, hogy milyen hatással van rá az alkohol, viszont reméltem, semmi agressziós tünet nem jön elő.

- Nem jössz velem táncolni? – kérdezte mosolyogva, bólintottam. Csak mozogtunk, belefeledkezve egymás testébe, mikor újra elkalandoztam és eszembe jutott az első pillanat amikor megláttam. Ha akkor tudtam volna, hogy ez lesz belőle vajon akkor is rá mosolyogtam volna? Tűnődtem és mikor felnéztem rá ő pedig gyengéden megcsókolt azonnal igent feleltem saját magamnak.

- Jól érzed magad? – kérdezte mikor egy kicsit kifulladva huppantunk le az asztalunkhoz.

- Persze.

- Nincsenek már rosszul léteid? – Fogta meg a kezem aggódva. Elmosolyodtam a kedves gesztuson és az érdeklődésén, majd válaszoltam: - Nincsenek már… lecsengett ez az időszak szerencsére. Most csak mindenféle furcsa dolgokat eszek, és megkívánok olyan ételeket is, amiket alaphangon utálok.

- Miket? – nevetett. Látszott rajta, hogy érdekli mi van velem. Ez volt az első alkalom, mikor nem csak általánosságban kérdezett rólam, hanem a terhességemmel kapcsolatban is. Bármennyire is tagadtam, nagyon elérzékenyültem ezen. Mosolyogva próbáltam a könnyeimet visszatartani, így inkább gyorsan feleltem a kérdésére: - Például a Nutellás savanyú uborkát – mondtam, mire Dávid felnevetett. – De tényleg! Tudom, hogy furcsa, de valahogy ezt érzem, és… hát nem tudom. Másik ilyen a dinnye, amit a mostani időszakban eléggé nehéz beszerezni frissen.

- Igen, ősszel nem sok friss dinnye van, de ha szeretnéd, minden nap egy nagy görögdinnyét fogok lerakni az ajtód elé. – Nézett bele mélyen a szemembe. – De most ha nem haragszol ki kell mennem.

A válaszom csak egy bólintás volt, mikor a férfi nm volt sehol. Boldognak éreztem magam, azon felül is, hogy Dávid közölte velem, semmiképp nem akar kapcsolatot. Nem érdekelt, mert eddig is fejlődött. Bármilyen érzelem, több mint a semmi. Reménykedtem, hogy ha megszületik a babánk, legalább vele törődni fog, mert magamat védhetem, míg képes vagyok rá, de a gyerekünknek apa kell.

A pult mellett álldogáltam, az alkoholmentes koktélomat iszogattam, s az órát néztem, de már el tellett negyed óra és Dávid sehol nem volt. Kezdtem aggódni, hátha valami baja esett, vagy valaki belekötött, s nem tud szabadulni. Próbáltam elindulni a tömegben, de alig tettem pár lépést meg kellett kapaszkodnom a pultban, mert megszédültem. Egy pillanatra lecsukódtak a szemeim, zihálva vettem a levegőt és próbáltam a kezeimmel megtartani magamat.  

- Jól van? – Lépett oda hozzám egy negyvenes férfi. Jól nézett ki, édes mosolya volt és puha kezei, amik a derekamat ölelték körbe, míg segített felülni egy bárszékre.

- Persze, köszönöm – mosolyodtam el egy pillanatra, majd elkapott a hányinger, így szorosabban markoltam a bárpultot. 

- Egy állapotos asszony így egyedül? – Nézett végig rajtam felhúzott szemöldökkel. Még itt sem tűnt el teljesen a mosolya, bár a rosszallás látszott a tekintetében.

- Nem vagyok egyedül csak a partnerem… - mondtam és ekkor bent akadtak a szavaim. Dávid jött be a terembe, mögötte pedig egy barna hajú nő. Hétvégi párom a ruházatát igazgatta, míg a nő hajával volt elfoglalva, majd egy titkos mosolyt váltottak egymással, ezek után pedig Dávid fapofával és nagy mosollyal az arcán lépett oda hozzám. Úgy gondoltam nem szólok arról mit láttam, és lehet, hogy az én feltételezésem rossz és nem dugta meg a csajt a mosdóban csak egy ismerőse volt. Persze áltathattam magam. Tudtam, hogy mi történt. Tisztában voltam vele, hogy engem is megdugott tíz perces ismerkedés után. Ettől majdnem lefordultam a székről, de az idegen újra utánam kapott. Könnyes szemekkel mosolyogtam rá, s újra megköszöntem a kedvességét.

Csukott szemekkel, lehajtott fejjel próbáltam megnyugodni és nem itt összeomlani. Tudnom kellett volna, hogy a kedves gesztusok mögött nem rejtőzhet semmi valódi. Felém és a gyermeke felé sem. Tudtam, hogy igazam volt: holnap kilépünk innen, s vége. Nem foglalkozhatok tovább vele. Ha keres a továbbiakban, megbeszélhetjük mi lesz a döntése a babával kapcsolatban, de az életemben nem lehet többé helye. Ezek után, mégis hogyan? Hiszen ócskának és elhasználtnak érzem magam, pedig nem is a párom. Nem tudnék megbízni egy ilyen emberben… Soha.

- Uram, a kisasszony majdnem rosszul lett – szólt még mindig idegesen az idegen férfi.

- Mia, hozzak egy pohár vizet? – kérdezte Dávid, hangjából sütött az aggodalom, de én rá sem bírtam nézni. Legszívesebben faképnél hagytam volna, ahogy ő tette azt nem is olyan régen, velem.

- Nem… Semmi bajom, csak a keresésedre akartam indulni, mert sokalltam, hogy eddig vagy távol.

- Bocsánat, csak egy ismerősömmel találkoztam kint az aulában – szólt én pedig megnyugodtam egy pillanatra. Aztán beugrott a cinkos tekintet, valamint a ruhaigazgatás és rájöttem: teljesen hülyének néz. - Ha szeretnéd, visszamehetünk a szobánkba. Már amúgy is későre jár.

- Kérlek – morogtam. Újra elrebegtem egy hálás köszönetet az idegennek, majd Dávidba karolva felsétáltunk a szobánkba. Külön-külön letusoltunk, majd bebújtunk a nagy franciaágyba. Dávid felém fordulva simogatta az arcomat, ajkaimat, lehunyt szemeimet, mire felsóhajtottam. Jóleső borzongás járta át az egész testemet. Nem voltam buta: ez a búcsú, mind a kettőnk számára.

Másnap a reggeli után pakoltunk is, mert a szobát sajnos délelőtt tízig kellett elhagyni. Szerettem volna még egy kicsit lubickolni valamelyik medencében, de mivel pénteken leléptem még sok papírmunkát kellett megcsinálnom otthon. A kocsiban ültünk már, mikor Dávidra néztem és így szóltam: - Köszönöm, hogy eljöttél velem, hogy kedves voltál és törődtél velem. Remélem nem tartasz teljesen idióta ribancnak, akinek a pénzed kell, ha mégis, akkor sajnálom. Ennél többet tényleg nem tudok adni. Ez vagyok én. – Rántottam meg a vállaimat hetykén, pedig rettentően nehéz volt így viselkednem. Minden tagom feszült volt, a vállaim sajogtak, a fejem fájt és újra korgott a gyomrom.

- Gondolkodtam, Mia.

- Igen, és mire jutottál? – Érdeklődtem és a hangom izgatottan csengett. Buta liba! Esküszöm, ha hazaérek, kiölöm magamból a reményt. Hát nem én döntöttem el, hogy nem akarok tőle semmit? Nem volt elég még? Hogy lehetek ilyen? Hiszen tegnap világosan elmondta: nem akar tőlem semmit, még ha kedvel, akkor sem. Főleg nem akar a biztos pontom lenni, ami elengedhetetlen lenne a számomra. Akkor mégis miért izgulok most ennyire? Pedig este eldöntöttem: vége.

- Ez nekem nem fog menni. Sajnálom… - hebegett. - Én… - habogott. -  Szóval… Neked jobb lenne, ha Tamással lennél. Ő már megbánta a dolgokat, én pedig nem igazán vagyok egy apa jelölt, vele ellentétben. Mesélted, hogy felvállalná a gyereket, így mindenki jól járna: te, én, a baba és Tamás is.

- Legfőképpen te, ugye? Akkora egy állszent paraszt vagy, Dávid! El sem tudod képzelni miket gondolhatnak a hátad mögött a barátaidat, csak nem merik a szemedbe mondani. De hidd el nekem, mindenki ezt gondolja. Egy utolsó mocskos bunkó vagy. Aki nem képes semmire, egy érzést sem tudsz megfogni és a magadévá tenni, nem is értem, édesanyád hogyan képes elviselni téged. Soha nem lesznek unokái, sem mennye, de még abban sem lehet biztos, hogy ha távozik a világból, te képes leszel e boldogságot érezni, nélküle is! Lehet, hogy kívülről megnyerő a külsőd, de belül nem vagy más csak egy kisgyerek, aki fél az apja árnyékától! Nekem pedig itt telt be a pohár. Nem akarlak már se megszerezni, se apának, párnak, de még barátnak sem. Inkább nőjön fel úgy a gyermekem, hogy nincs apja, minthogy te legyél az!

- Mia, ugyan! Fejezd be a hisztit! Mind a ketten tudtuk, hogy csak hazudtam, mikor meg akartalak ismerni. Nem kell mindent a fejemhez vágni, főleg anyát nem kellene belekeverned! – csattant fel. Morogva kértem elnézést, hiszen ez jogos volt. De attól még igaznak véltem a mondandóm, csak nem akartam ennyire megbántani őt.

- A tegnap esti csaj hogyan került a képbe? – kérdeztem suttogva. Visszafogtam a könnyeimet, otthonra tartogattam őket. Magányosan akartam elsírni a maradékot, utána pedig kiűzni minden Dávoddal való gondolatomat a tudatomból.

- Tessék? – Nézett rám, és kicsit mintha meglepődött volna.

- Terhes vagyok, de nem hülye. Láttam, hogy néztél rá, amikor visszajöttél a terembe. Megdugtad a mosdóban vagy akárhol miközben velem voltál – ordítottam teljes decibellel. Rettentően mérges voltam rá, magamra és a helyzetre is. Este döntöttem, hogy végeztem vele a mai nappal bezárólag, de valahol mélyen reménykedtem, hogy nem hagy el és próbálkozik. Pedig tudtam, hogy nem fog, ha nem én hagyom el, akkor még rosszabb lesz és addig játszik velem, míg megteheti…

- Mia értsd meg...

- Nem érdekel! Egy éjszakát sem bírtál ki anélkül, hogy más lánnyal ne lettél volna együtt...

- Veled is lefeküdtem.

- Az más… Most érezzem magam megtisztelve, hogy hajlandó voltál ágyba vinni engem is? Hogy volt pofád ehhez is? Várj, nem is akarom hallani, tudom már: mert egy barom vagy, akinek csak a farka fontos és a karrierje. Aztán? Mi lesz később? Amikor egyedül maradsz a farkaddal? Nem leszel mindig fiatal!

- Nem tudok megváltozni. Meglátok egy nőt és puff… ez az életem. Sajnálom. Jobb, ha egy darabig nem beszélünk és nem is találkozunk. A vizsgálatot megcsinálod, ha akarod. Nem kötelező semmi, már tudom, hogy te nem csapnál be… Szóval felvállalom. – Nézett rám komolyan mikor már a házam előtt álltunk. Kiszálltam az autóból. Belül valami összetört bennem, fájt. Megbocsáthatatlanul égett bennem a harag és a csalódás keveréke. De legfőképpen a reménytelen szerelem mardosta belül a lelkemet. Szerettem volna még ordítani vele, egy csókot, utolsó ölelést, minden érintést, utoljára. Mégsem csináltam semmit, csak álltam a letekert ablak mellett és néztem rá. – Szép hetet és vigyázz magadra és a babánkra!

- Értesítelek, ha megszületett – motyogtam. Szomorúan bólintott, majd továbbhajtott. Abban a kocsiban volt minden, amire valaha vágytam: szerelem, barát, pár és a gyermekem édesapja.