8. fejezet
Kis piszok
Este hét előtt már eléggé
ideges voltam ahhoz, hogy minden pillanatban a mosdó felé vegyem az irányt,
annyira kavargott a gyomrom. Mégis próbáltam magam fegyelmezni és csak pozitív
dolgokon gondolkozni. Persze nem ment, rettegtem, hogy ennél is rosszabb lesz a
vacsora után, minden. Olyan érzésem volt, mintha egy repülőről akarnának
kilökni, ejtőernyő nélkül, én pedig nem tudok mit tenni, kiugrom. Ez az érzés még akkor is jelen volt az egész
testemben, mikor meghallottam Dávid kocsijának hangját. Gyorsan belenéztem a
mellettem lévő ablaküvegek sokaságába, érdekelt mégis mennyire látszódik az
idegesség rajtam, de csak a mosolyom tűnt hamisnak, zöld kötött pulcsim, a
fehér sálammal jól mutatott, valamint a fekete farmer, magas sarkú csizmával
kiemelte formás lábaimat, így elégedetten fordultam a férfi felé.
Beszállva mellé a kocsiba,
halványan elmosolyodtam, ma talán először igazi volt, mégsem mertem örülni, a
rossz érzés a gyomromban nem múlt el, s a férfi összeszorított ajkai sem arra
utaltak, hogy jó kedve lenne. Felsóhajtottam, majd minden maradék méltóságomat
sutba vágva odahajoltam hozzá és adtam az arcára egy puszit.
- Milyen volt az edzés? - érdeklődtem.
Próbáltam olyan témával előhozakodni, ami nem érint mind a kettőnket kínosan.
Nem volt sok, így a munka mellett tettem le a szavazatom. Abból azért nem lehet
baj, még köztünk sem, nem?
- Jó, csak kicsit fárasztó,
tudod, eléggé fontos lenne holnap, hogy gólt rúgjak, hiszen az egyik nagy
rivális csapat ellen lépünk pályára.
- Mi a mez számod? –
kérdeztem, teljes testemmel felé fordulva. Érdekelt mivel tölti a napjait, mi
az ami mindennél fontosabb és szereti csinálni. Fontosnak tartottam, hogy
megtudjam mi miatt mondd le a gyermekünkről.
- Természetesen a tízes. A
legjobb - mosolyodott el én pedig kicsit büszke voltam magamra, hogy egy ilyen
pasi mellett ülök, aki nem csak, hogy szexi de még tehetséges is. - Láttál már
játszani?
- Csak egy kicsit, nem igazán
nézek televíziót és a foci pedig nem az én sportom. A múltkori is véletlen
volt.
- Szeretnéd látni ahogy
focizom? - tette fel a kérdést és szinte majd kiugrott a szívem a helyéről. A
válaszom helyeslő volt, tényleg nagyon érdekelt mennyire ügyes és miért is
rajong ennyire ezért a játékért. Leállította a motort, leparkolt a megadott
címen, a belvárosban, tőlem nem messze, majd kiszállva felém nyújtott két
jegyet, a holnapi meccsére.
- Ha van kedved eljöhetnél… Azt
hozol magaddal, akit akarsz.
- De miért? Komolyan Dávid
kezdem magam hülyén érezni. Ne sértődj meg, de eddig látni sem akartál. Oké,
lefeküdtünk egymással az éjjel, viszont felesleges úgy tenned, mintha
érdekelnélek.
- Nem akarok gyereket –
rántotta meg a vállát. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Ha nem akar, nem lesz.
Ha hercegnő akarok lenni, az leszek. Ha álomesküvőt akar, beadom az igényem… Jó
vicc.
- Hagyjuk, már belefáradtam. Köszönöm
a jegyeket. – mosolyogtam, teljes szívemből. Tudtam, hogy ez nem egy szerelmi
vallomás, de jól eset a bugyuta szívemnek. Ő is elmosolyodott, látva mennyire
boldoggá tett ezzel az apró gesztussal. Mire közelebb léptem hozzá és
átöleltem. Nem tudtam, hogy megtehetem e, de nem is érdekelt, akkor, abban a
pillanatban jól eset, s kicsit megnyugtatott. Felnéztem csodaszép barna
szemeibe, ő pedig lehajolva hozzám, lágyan az ajkaimra helyezte az övét.
Azonnal lecsukódtak a szemeim, s elvesztem a pillanatban. Kellemes őszi idő
volt, a napsugarak melengették a hátamat, miközben Dávid ujjai bekúsztak a
pulcsim alá és ott simogatták a bőrömet. Jólesően belemosolyogtam a csókunkba,
mire felnevetett, majd elhajolt tőlem. Hátrébb léptem, meghagyva a kellő
távolságot kettőnk között.
- Mennünk kéne – húztam el a
számat, ő pedig még hangosabban kezdett el nevetni. Felnéztem rá, ő pedig nem
csinált semmit csak továbbra is hahotázott. Felhúzott szemöldökkel néztem rá,
ezért befejezte. Még adott egy gyors csókot, majd beléptünk a lakóházba, s
felsétáltunk anyuék emeletére. Ők már az ajtó előtt állva vártak ránk, nekem
pedig újra előjött az idegességem.
Anya gyorsan a nyakamba ugrott,
majd bemutatkozott Dávidnak, aki szintén így tett. Szegényen láttam, hogy
eléggé ideges. Főleg mikor szembe találta magát apámmal, miután felismerte Dávidot
csak állt megkövülten az ajtóba és szinte meg sem tudott szólalni.
- Apa ő itt... - kezdtem a
bemutatást, de közbevágott. Tudtam, hogy ismeri, mégsem akartam hangoztatni,
hogy híresebb, mint egy átlag férfi.
- Nagypál Dávid - mondta apu
és láttam, hogy nem is hiszi el ki lépett be a lakásába. Bemutatkozott, majd
kézfogással elintézték az egész szituációt, hogy mégis csak egy focista lesz az
unokája apja.
- Jó estét - üdvözölte Dávid
is, majd miután lefutottuk a tiszteletköröket beléptünk az ebédlőbe és mindenki
helyet foglalt. Apám és Dávid végig a fociról beszélgettek és kezdtem azt
érezni, hogy sínen vagyunk, ám mikor már minden tökéletesnek tűnt volna, anyám
ezt kérdezte:
- Na és a te szüleid tudnak
már a babáról? Jó lenne őket is megismerni, nem? Ha gondoljátok, nagyon
szívesen vendégül látnánk őket hétvégére, hogy megismerje egymást a két család.
- Szerintem erre nem lesz
szükség - hallottam meg mély hangját és láttam rajta, hogy a jókedve elillant,
helyette idegesség és feszengés vette át a helyét.
- Mégis miért? - akadékoskodott
anyám. Itt már muszáj volt közbeszólnom nekem is, nem akartam botrányt a mai
este. Eddig egész jó volt, s a hangulatom is helyrebillent.
- Anya Dávid és én… szóval mi nem
vagyunk együtt vagy ilyesmi, semmi szükség erre a családi hepajra.
- Ezt mégis hogy érted? - tette
fel apám a legrosszabb kérdést és éreztem, hogy eljött az amire a legkevésbé
sem vágytam. El kellett nekik magyaráznom, hogy nem jelent semmit a mai este,
csak azért jöttünk el erre a vacsorára, hogy megnyugodjanak, megismerjék
Dávidot, s tudják, hogy kereshetem, ha kell, bár ebben én sem voltam teljesen
biztos. Hiszen ha meghallotta a baba szót, sikító frász jött rá.
- Uram én és a lánya nem
vagyunk egy pár és mivel nem terveztem ezt a gyereket ezért nem gondolom, hogy
a szüleimnek bármit is kéne erről a kalandról tudniuk.
- Kalandról? - emelte fel apám
a hangját. - Mégis mit képzelsz fiacskám, hogy a lányom csak egy kaland volt? Mia
igenis egy rendes lány és megérdemli, hogy kiállj mellette, ahogy az unokám is!
Lehet, hogy nem tervezted, de attól még igazán lehetned benne ennyi tisztesség!
Persze Tamáska örömmel fogadta volna a hírt…
- Apa kérlek… - csitítottam,
de hajthatatlan volt.
- Ha már teherbe ejtetted
igenis vállald fel a felelősséget és legyél a barátja. Még az sem volna rossz,
ha esetleg elvennéd feleségül.
- Na ez már tényleg sok! -
Állt fel Dávid én pedig nem tudtam mit kéne mondanom. Anyámra néztem, aki riadt
fejet vágott, de neki sem volt használható ötlete. - Nem kellett volna eljönnöm
ide sem. Semmi értelme nincs.
- Mégis miért ne volna? A
lányom a te gyerekedet hordja a szíve alatt és igenis úgy illik, hogy vállaljuk
a tetteink miatt a felelősséget! - Apám már szinte kiabált én pedig próbáltam
Dávidot visszahúzni az asztalhoz.
- Nem fogom elvenni Miát,
hiszen csak egy numera volt, ami nem jelentett semmit… és amúgy is, sem időm
sem energiám nem lenne egy gyerekre, mert jövőre már Olaszországba focizok.
- De előtte még elveszed a
lányom! – kiabált. A kezeimbe temettem az arcomat. Rosszul voltam. Tudtam, hogy
z lesz. Nem kellett volna elhoznom ide Dávidot.
- Apa kérlek, ezt nem
mondhatod komolyan. Te is tudod, hogy Dávid és én nem vagyunk egy pár.
- Márpedig ez a gyerek akkor
is családba fog megszületni. Mekkora szégyen lenne ez! - szólalt meg végül
anyám, de inkább ne tette volna. Felé kaptam a fejemet. Hallottam az ordítozásokat,
a székek nyikorgását a padlón, de a fejem annyira zúgott, hogy csak tompa
háttérzajjá alakultak át. Kapkodtam a fejem, próbáltam megérteni mi történik,
de nem ment. Rászorítottam a homlokom két oldalára a tenyereimet, majd jólesően
lehunytam szemeimet.
- Maguk bizonyára nincsenek
tisztában az én életemmel.
- Nagyon is tudom, hogy ki vagy
és milyen csapatban focizol és mennyire tehetséges vagy, de akkor is azt
mondom, hogy a lányom nem maradhat egyedül.
- Sajnálom, de akkor sem fogom
visszautasítani azt a remek szerződést, amit külföldről kaptam. Sem Mia sem a
maguk és még kevésbé egy meg sem született kis piszok kedvéért.
- Kis piszok? - emeltem már
fel én is a hangom. Erre még a zajok sokaságában is felfigyeltem. Úgy fájt ez a
mondat, mintha a tüdőm elfelejtette volna, mi a funkciója, s én fulladoznék. Mégis
hogy meri így nevezni a saját gyerekét?
- Dávid hogy mondhatsz ilyet? - néztem rá fájdalmasan, mire ő
megköszönte a vacsorát és kiviharzott a kocsijához. Utána szaladtam, de már nem
értem utol csak a kocsija csikorgó kerekeit hallottam, ahogy füstölve
elviharzik. Ebben a pillanatban tudtam, hogy hiába küzdök, minden esélytelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése